Előszó:

Mindenkinek vannak gyerekkori álmai az enyém ez volt. Két keréken az óceánig. Azt, hogy milyen típussal már régen eldöntöttem, lassan 20 éve. Az Africámnak már 8 éve vagyok tulajdonosa és azóta érett az időpont az indulásra. 2008. augusztus elején elindultunk...

A cél:

Legelső célpont Portugália és a kontinens legnyugatibb és legdélibb része lett volna Sarges. Ez idő hiányában meghiúsult, de természetesen ez nem jelenti azt, hogy a későbbiekben ne lenne célpont.

Három hét állt a rendelkezésünkre és eldöntöttük, ha nyaralás, akkor nem kellene végig rohannunk Európán, mert látni is szeretnénk valamit és nyaralni is. Rövid térképböngészés és szállás keresése után megtaláltuk az a helyet, ahol majd a lábunkat lógatjuk a vízbe, pezsgővel a kezünkben: Mimizan-Plage - Franciaország.

Előkészületek:

Tapasztalt kempingesek lévén, próbáltuk úgy összeállítani a csomagokat, hogy mindenből csak a legszükségesebbeket vigyük magunkkal. A végére 3 alkalommal pakoltam át a dobozokat mire sikerült lecsukni őket. A lakásom „romokban” de semmi nem maradt itthon, nem úgy mint öt éve. Most mindennek a végén megbizonyosodtam róla, hogy a forgalmit és a jogsit is eltettem. A motor új láncszettet kapott, a pót- gáz és kuplung bowdenek, pót-belsők, láthatósági mellények, gumiszerelő vasak a helyükön. Mindenféle biztosítás, útlevelek, térképek és egyéb a kemping által küldött számlák szintén. A sátor az esőponyva a két kezeslábas esőruha a motor két oldalán a bukócsőre pókozva minden más a 3 dobozban a tanktáskában és a doboz tetején az ötven literes luízban. Az aranyhalak és a növények a szomszédra bízva, céges telefon átirányítva de valamit biztosan elfelejtettünk, már mindegy indulunk...

 Augusztus 2. Szombat

 Elindulunk. Előtte még a két oldaldobozt átpakolom, mert a motor minden erőlködés nélkül sztenderre állítva átdőlne, ha hagynám. Bal fülemben füldugó a jobban az interkom fülese a szám előtt a mikrofon. Röviden üdvözlöm a fedélzetentartózkodókat és felejthetetlen 3 hetet kívánok magunknak. Szombathely – Obervart – Hartberg – ismerős tájat hagyunk magunk után. Majd egy erős jobbkanyarral Ausztria belseje felé vesszük az irányt. A mai táv majdnem az ország másik fele: Innsbruck, kb. 550 km, úgyhogy igyekeznünk kell. Az égen felhőfoszlányok, mára helyi záporokat ígér az előrejelzés. Próbálok egyenesen átmenni az Alpokon nem sokat autópályázva, még akkor sem ha ez időveszteség. Nem bánjuk meg. Fantasztikus tájakon és jó minőségű aszfalton vezet az út – persze az osztrák táj elengedhetetlen kísérője a tehéntrágya szaga kísér és a bukóban nincs menekvés előle. Átvágunk Karintián, majd elkap bennünket az eső. Éppen egy rövid autópálya szakaszon. Karbantartás miatt araszol a sor, rólunk meg folyik a víz, ami vigasztal az az, hogy látom az esőfelhő szélét. Autópályáról le, tankolás. Eső eláll, osztrák motorosok veszik szemügyre a felmálházott AT-t. Kis szünet és a síparadicsomokon vágunk át ezer egynehány méter magasan. Előtte az eső még riogat, de kár volt megint felvenni a kotont, csak az idő megy vele. A magasba vezető utak nagyon kiváló tapadóréteggel vannak ellátva, forgalom nincs, akár dobozig dönthetem a gépet. Insbruck előtt autópálya, tankolás majd meglepve észlelem, hogy most bizony az autópálya matrica ellenére útdíjat kérnek tőlünk és nem is keveset. Nézem a térképet de, haladni kell a sorban, mondom Julinak, kérdezze meg a kapus embert, hogy mire fel szednek 8 eurót. Az válaszol is: a panorámára meg az útra, ami ugye a Brenner hágó. Mi van? Hol néztük el? Végül is mindegy, ráérünk agyalni, ha találtunk szállást. A brenneren átvezető út Olaszországba visz, mi pedig Svájc felé igyekszünk. Motelt kell keresnünk, mert lassan este 7 és magasan vagyunk a sátrazáshoz. Kis útbaigazítás és mázli segítségével van szállás ahol a zsúfolt hétvége ellenére a házigazda ad egy szobát. Juli elmondja a széles vigyorú vendéglátósnak, hogy ennénk is. A vacsora nagyon egyszerű: kéttenyérnyi bécsi szelet, sült krumpli és 2 korsó sör per fő. Mire lepakolom és elteszem a motort egy garázsba – merthogy a saját garázsát ajánlotta fel a tulaj - addigra a vacsora az asztalra került. - Jó étvágyat! - mondja nekünk tiroli házigazdánk némi akcentussal, aki olaszul bizonyára jobban beszél mint magyarul, tekintve. hogy a helység – Gries am Brenner - nincs öt kilométerre az olasz határtól. Közben rájövünk, hogy csak a térképen vezet egyenesen az út. Insbruck előtt le kellett volna térnünk jobbra, mert nem csak a Brenner felé vezető út kanyarodik. A GPS biztosan jelezte volna de jó helyen volt a tanktáskában a fényképezőgép mellett... Gyomor tele, rövid séta, fürdés fekvés, holnap is vár legalább 550 kilométer. Altató nem kell és a kezdeti ismeretlentől való kis félelmet lassan felváltja a hurrá nyaralunk ismerős érzése...

 Augusztus 3. Vasárnap

Reggeli, indulás fél 10 kor. Éjszaka kicsit esett, illetve pára volt. Az út vizes, finoman kanyarogva veszem az irányt északra Insbruck felé az autópályával párhuzamos úton. Innen jobb a kilátás mint a pályáról. Mit jobb?! Egyenesen fantasztikus, persze most a fényképezőgép pihen a GPS mellett… Insbruck előtt néhány kereszteződés, kanyar és rajta is vagyunk a Svájc felé vezető úton. Mivel gyorsan megy az idő ezért döntöttünk most a pálya mellett. 11 óra környékén megállunk megenni a maradék szendvicseket. Erős gumiszag üti meg az orrom. A heidenaunak melege van. Hívom KT-t, ilyenkor mi van? Megnyugtat: Nó para bírnia kell. OK. Biztos ami biztos várok még 10 percet megöntözöm egy kis vízzel ami inkább csak a lelkemet nyugtatja meg és indulunk. Közben jár az agyam: miért is ne melegedne? A terhelés a maximumon, 27 fok van, érdesített aszfalt és folyamatos 110-130-as tempó... Hahhh megint fizetni kell de most nem a panorámáért, hanem az alagútért. Nem néztem milyen hosszú de mikor kezdjük unni akkor van még belőle hátra legalább 6 kilométer. Kiérünk, szalad a táj. A magas hegyek a zöld legelők egyvelege csodálatos de kezdem nézegetni a térképet, Svájc következik. Egy kúton megállunk, tank, eü. séta, vetkőzés, illetve néhány vastagnak vélt ruhadarabot beteszünk a luízba. A protektorokból nem engedek. Hogy hol lépjük át a határt igazából nem tudom, előkerül a GPS, ritka alkalom de most rábízom magunkat és pár kilométer múlva egy mező közepén útlevelünket mutatjuk és belépünk. Jön az első, majd kisvártatva a második „meglepetés”: Az első, hogy az éves pályamatrica átszámítva 6.000 HUF, a második az, hogy befelé vesszük az irányt. Sorompót kapunk, várjuk a vonatot és a vele járó hangzavart, mikor elhalad előttünk. Itt nem volt hangzavar csak finom surrogás... Ki is osztjuk magunknak a szegénységi bizonyítványt, miközben vigyorogva megbeszéljük a történteket. Kapaszkodunk felfelé a szerpentinen, az Africa jól bírja, nem nyög, nem csuklik. Kicsit néha megpörgetem, ki ne fogyjunk a lendületből. Látjuk magunk alatt az autópályát a tiroli hegyeket. Helyenként mintha hósapka is lenne. Verőfényesen süt a nap. Tempósan haladni ugyan nem, de a látvánnyal betelni sem lehet. Természetesen a tehén itt is van, a jellegzetes szagával együtt. Falu - falu, kanyar-kanyar után, majd kis keveredés és Rapperswill - Pfaffikon között átgurulunk a Zürihi-tavon – ez olyan mintha Szántód és Tihany között nem komp járna, hanem híd lenne... Emennél döntök... Autópálya, igaz kerülő de be kell hoznunk azt az időt amit a sok szerpentinnel és „nézelődéssel” elveszítettünk. Át már nem érünk Franciaországba, ez biztos, de legalább a határ mellett kéne aludni – Emmen – Sursee-Zofingen – Oftringen (itt helyezték a motoromat először forgalomba) – Derendingen - Bern - Yvendon-Le-Bains. A pályázás eseménytelen, maga a pálya koszos, az elválasztó sávban helyenként nyakig ér a gaz. A hejdenau bírja, szaga van de kezdem megszokni. Szállást „Grandson falván” találunk, kemping – a Neuenburgi tó partján. Sátorállítás, motoros ruha kifordítása, sövényre helyezése (nem volt szúnyogunk). Bakancsszag verseny. Én nyerek (hangyánk sem volt). Vendéglátó ipari egység megkeresése: nem variálunk hasonlót szeretnénk kérni mint az előző esti menü volt. Csak szeretnénk, mert itt az általunk beszélt 5 nyelvből egyet sem értenek – csak franciául, azt meg mi nem beszéljük, csak turista szótárból. Végül kibarkóbázzák mit is akarhatunk és jön a vacsora. Kb. el is találták csak a hús nem panírozott – mi még nem tudjuk de innentől már nem is lesz az 3 hétig. Bár sötétedik de van kedvünk sétálni. Megnézzük Grandson középkori városrészét, a várral együtt. Közben sörözgetünk. Helyes kisváros, sajnáljuk, hogy reggel sietünk tovább, de mindkettőnk tele izgalommal, előttünk ezer kilométer és két nap...

 Augusztus 4. hétfő

 Reggel 7 előtt felébredek, az új matrac félig leeresztett alattam, Juli még alszik – már nem sokáig. A reggeli rutin után negyed óráig szelektáljuk a szemetet a 8 gyűjtőbe, ami sehová nem passzol az egy benzinkút kukájában végzi. Svájc hétfőn reggel kilenc órakor csendes. Rohanásnak nyoma sincs. Mindenki nyugodt tempóban közlekedik, jó idő ígérkezik. Genf felé közeledünk. Tankolunk majd pár pillanat múlva látom, hogy nem megy a kilométeróra és így a számláló sem. Tudom mi a baj, nem régen az indulás előtti felkészítéskor ezt is megnéztem, akkor rendbe is tettem. Parkoló, gyorsan lemálházok, középállvány, Juli a nyergen, fent az összes doboz, így az első kerék a levegőben marad. Két perc után látom, hogy az elkövetkezendő útra a GPS fogja a sebességet és a távot mutatni. Majd próbálok 300km-enként tankolni. Ennél nagyobb gondunk ne legyen. Páran megállnak, kérdezik, hogy segíthetnek-e, de mondjuk, hogy nincs baj, megköszönjük a szándékot. Közben jön a következő szegénységi bizonyítvány, amit a parkoló mosdójában osztunk ki. Sehogy nem sikerül vizet előcsalogatnunk a szerelés után az inox acél mellékhelyiségben, pedig a víznek jól látható nyomai vannak. Sebaj, kívül egy klasszikus működtetésű csapon megoldjuk a kézmosást. Gyerünk tovább. Genfet elkerülve a francia – svájci határra érkezünk, Saint-Juliennél. Határőr van de nem állítanak meg. Meleg van, gyors pillantást vetünk a térképre, ma valahol az ország közepén, Clermont-Fernand környékén kéne éjszakázni. Közben eszembe jut Csík Gabival folytatott beszélgetésem, így amíg lehet, kerüljük az autópályát, szeretnénk minél többet látni az országból ezért a főútvonalon indulunk Lyon irányába. Nem sokáig. A következő falu határában beszélgetés és forgolódás után csukom le a plexit de az utolsó pillanatban valami berepül, neki a bal szememnek. Megcsípi a szemem fehérjét, próbálom kipiszkálni amilyen gyorsan csak lehet de allergiás reakcióim lesznek, tüsszögök, folyik az orrom. Mese nincs, ismét meg kell állnunk. Allergiás gyógyszer, pezsgőtabletta, 1 csomag papír zsebkendő elfogyasztása után jobban vagyok, indulunk. A szemem kezd bedagadni – bár nem látok rosszabbul. Kanyargós utak, szerpentinek, kihalt falvak, kastélyromok, középkori utcák - ez vár minket a francia alpokalján. Juli néha bólint mögöttem, egyszer csak mondja, hogy akkor most pihenő, álljunk meg. Elfáradt, a holtponton van – tényleg sok. 3. napja vagyunk úton, fülledt idő van, erős tempót diktálunk, eddig jól bírta, nem panaszkodott – 20 perc fűben alvás, szemvizsgálat (egyre aggasztóbban nézek ki) után, Lyont elérve konstatálom, hogy a vártnál lassabb a haladás – és tankolni is kéne. Lyon után, egyre szebb a táj, kis falvak, legelők, távoli horizont, gyér forgalom – de megy az idő - autópálya lesz a vége. Clermont-Frenand előtt 70-80 km-rel rámegyünk a pályára és tempós haladással elérjük a város határát, északra fordulunk a Párizs felé vezető irányra de rövid szakasz után újra nyugat felé tartunk. 6 már elmúlt, tankolunk. Közben megnézem, hogy hol is kellene aludnunk, szimpatikusnak tűnik egy közeli falu várral. Látszik a kútról – de elnézem a kijáratot és vissza kerülünk az autópályára. Közben kezd hűvösödni is, magasan lehetünk, mert a térkép szerint 1600 méteres csúcs van a közelben, nem habozok, az első kijáratnál lejövök és ismételten ránézünk a térképre. Van itt egy kemping a közelben – és tényleg – jelzi egy útjelző tábla is. A falu neve Pontgbaud - a kemping talán két csillagos – de van meleg víz és a vizesblokkja, kulturált. A falu mellett, egy folyó partján van. Gyorsan sátrat verünk és keresünk egy éttermet, messzire nem megyünk csak átlépünk a kerítésen. Egy fiatal pincér srác dolgozik és mikor kérdezzük, hogy beszél – e angolul franciául válaszol, hogy igen. Szóval nem, illetve igen de olyan akcentussal, hogy inkább nem. Napi menüt kérünk és egy üveg száraz bort. Mire a 4 fogáson túl vagyunk, besötétedik, jól laktunk. Este 9 van. Lefekvés előtt még besétálunk a középkori kis faluba, főutcája helyenként a régmúltat idézi. A mai nap minden tekintetben hosszú volt, a szerpentines utak sok időnket elvették, illetve a tankolás kérdése sem volt mindig egyszerű, de nem bánjuk, az autópályán alig látni valamit az országból. Csík Gabinak igaza volt, tényleg szép ország...

 Augusztus 5. kedd

 A matrac megint le eresztett az éjszaka folyamán. Kezdek gyanakodni, hogy nem bírja a 95 kilómat – szép lesz ha még 2 és fél hétig ezt fogja játszani... Kidugom az orrom, pára mindenhol – a füvön a fákon a sátron és a motoron is. Ebből a sátor a kritikus, nem akarom nyirkosan elrakni. Ébredés utáni tisztálkodási rutin, majd besétálunk a faluba reggeliért. Bőséges a választék, és ami már tegnap is feltűnt nem drágább, mint otthon. Csipkedjük magunkat de a pára nem akar felszáradni – így elmúlik 10 mire el tudunk indulni. A kemping kemény 9 eurónkba kerül, de a tulaj kikéri magának, hogy csak egy éjszakát töltöttünk itt, hiszen ez a környék – magyarázza – Franciaország egyik kedvelt turista helye, telis-tele kialudt vulkánok krátereivel és a középkor emlékeivel. Csak akkor enyhül mikor Juli elmondja, hogy nekünk bizony sietni kell, ma le kell érnünk az óceán partra, mert ketyeg a kempingdíj. Felkanyarodok az autópályára és kezdődik a sokórás egyhangú és lassan izzasztóvá váló utazás. A monotonitást néha megtöri, hogy a GPS által mutatott térkép nem egyezik az úttal, ahol megyünk de emiatt nem térünk le és a figyelmemet próbálom fenntartani beszélgetéssel. Az ország ezen része is szép, néha a távolban feltűnik egy-egy kisváros a templomával vagy éppen várával. Nagyon meleg van, íves viaduktokon vezet keresztül az út és egyszer még Bordeux előtt megállok tankolni utána már a célig ki kell, hogy bírja. Sokan nézegetik a megpakolt motort, míg Juli bemegy fizetni egy család kutyástól körül vesz. Én a szememet és hátsó gumit nézegetem. A szemem még gyulladásban van de már közel sem annyira rémes látvány. A gumi inkább ad aggodalomra okot mert enyhe repedésnyomok tűnnek fel, olyan mintha köpenyről le akarna válni a minta. Aztán egy utolsó nekirugaszkodás, elindulunk. A hátamon folyik a víz, próbálok szellőztetni, ahol lehet, de nem segít sokat. Bordeux felé közeledve megnő a forgalom, most teljesen a GPS-re hagyatkozom mindaddig amíg el nem vétek egy jobbra kanyart és a városba vezető úton maradok. Egy fura itthon nem látott körforgalomban megfordulunk és most már megint a navigáció mutatta irányon vagyunk, nem elvétve a lehajtót, ami végül a város körüli gyűrűre vezet. Közben feltűnik, hogy az autósok udvariasak, nem türelmetlenek, figyelnek a motorosra, ránk meg különösen, mert kabala állatunkat a hosszú vörös nyelvű-vörösfarkú plüss rókát, Imrét már a negyedik napja kötözzük fel magunk mögé a dobozra. Néhányan jót mulatnak, rajta és ha elkerülnek, mutogatnak, integetnek is... A Spanyolország felé vezető autópályán haladunk, türelmetlenül várva azt a jobbra kihajtót, mely a célunk felé visz. Elérjük. Következik az a másodrendű, de jó minőségű úthálózat, ami keresztül-kasul szeli át ezt a vidéket (egy része az átlag térképeken jelölve sincs), mely vidéket a franciák Les Landesnak hívnak. Nálunk kb. az alföld megfelelője, csak ott nincsenek ilyen magas fenyőerdők az út mentén, de a homok közös mindkettőben. Hőség van, kezdek összeérni, mint egy jó francia sajt, de leginkább a pálpusztai. A kabátomat teljesen kigombolom, Juli már régen megtette. Eddig a kis utakon nem volt forgalom, most nőni kezd majd. Bevásárló központ is jelzi, hogy immár nem vagyunk messze. Még pár kilométer és az otthon betáplált adatok alapján a GPS, a kemping bejáratához vezet. Délután négy óra. Leállítom a motort, leszédülünk a nyeregből, előhalászom az útlevelet és odamegyek a recepcióhoz. Látják, hogy nem franciával van dolguk, angolul köszöntenek. Miután megnézi a nevem, a kis hölgy levesz egy A4-es borítékot a polcról, majd mondja, hogy bontsam ki. Meglepődök. A borítékon ott a nevem: Monsineur Kovacs. Előkerül belőle egy térkép, amin filctollal berajzolták az utat a bejárattól a parcelláig ahová rövidesen a sátrat állíthatjuk. Szintén előkerül egy mágneslap, ami a kemping sorompóját nyitja reggel 6-tól éjszaka 11-ig, illetve a számla, aminek az összegét a neten utaltam. Jó tartózkodást kíván – és már benn is vagyunk. Gyorsan húzzuk fel a sátrat, nagyjából rendet rakunk, elrendezzük a szerelést, átöltözünk és irány a part. Amint közeledünk, egyre erősödik egy zúgás és feltámad a szél is, majd megpillantjuk az óceánt. A víz kékes-zöld, a parttól 2-300 méterre hatalmas hullámok esnek át és úgy rohannak felénk. A homok forró, bokáig süppedünk. Hangosan beszélünk, hogy értsük egymást a hullámok zajában. Bemegyünk a vízbe, kicsit hideg, de nem sokáig érezzük, mert egy hullám beterít és kitesz a partra. Onnan már minden mindegy... Rohanunk vissza, de pár pillanat és megint a parton találjuk magunkat. Örülünk, nevetünk egymáson, mint a gyerekek...Óriási élmény...Megérte... Az összes kellemetlen pillanat, kényelmetlenség szemvillanás alatt merül feledésbe... Miközben önfeledten futunk vissza a hullámokba, eszembe jut, hogy 17 éve vártam ezt a pillanatot... A visszaútra nincs konkrét tervünk, de a tervek izgalmas úttal kecsegtetnek.